Bizony nagy dilemma ez.

Amikor már sokadszori próbálkozásra sem akar sikerülni a terhesség, és már-már kezdjük feladni a reményt, hogy természetes módon essünk teherbe, és egyszer csak mégis bekövetkezik a csoda…

A dolgok a lehető legjobb úton haladnak. Természetesen mindenki átéli a terhesség hullámvölgyeit, a “jaj, csak ne történjen semmi baj” típusú tüneteket. A család, a rokonság, a szomszédok gratulációja és különböző közhelyközeli tanácsai után, kb. a 28. hét tájékán elkezdünk gondolkodni a szülésen, azon a dolgon ami eddig még oly távolinak tűnt.

Nagyon megoszlanak a vélemények a természetes úton és a császármetszés útján történő szülés között.

Sokan vallják, hogy a természetes úton történő szülés az igazi szülés! Több szakember véleménye szerint tény az, hogy ha az anya végigéli a vajúdás keserveit és az utána következő szülést minden fájdalmával és következményével együtt, a végén olyan hormonok szabadulnak fel a szervezetében, amitől megerősödik az anyaság tudat, amitől sokkal boldogabb lesz mint a császármetszéssel szülő anyák.

Tény, hogy a természetes szülés után sokkal gyorsabban regenerálódik az anyai szervezet, előbb indul meg az anyatej.
Az a baba aki végigküzdi magát a szülőcsatornán, sokkal talpraesettebb, életrevalóbb lesz mint császáros társai? Az a baba aki természetes úton jön világra, szorosabb, bensőségesebb, kiegyensúlyozottabb kapcsolatot alakít ki az édesanyjával? Sokak szerint igen!

Az a baba aki császármetszéssel születik, lustább, betegesebb, és kevésbé rugalmas temperamentumú lesz az emberi kapcsolatok terén?
Eltérő emberek és eltérő vélemények.

Biztos vagyok benne, hogy minden szülőnek a baba biztonsága a legfontosabb.
Fontos, hogy az anya higgyen abban, hogy a szülő-gyermek kapcsolat már a fogantatáskor elkezdődik, és nem lesznek idegenek egymásnak, hogy ha úgy adódik, hogy a babát császárral kell kiemelni. Fontos, hogy a terhesség minden apró változását, jelenségét a család együtt élje meg, és ez által fonódik egyre szorosabbá az a bizonyos láthatatlan kötelék.
Higgyen abban, hogy gyermeke idekint is emlékezni fog arra a sok-sok órás meseolvasásra, zenehallgatásra, a “tenyérberugdosós-tenyérbeülős” játékra, a sok simogatásra, becézgetésre és arra, amikor “aparádiót” játszottak!
Higgyen abban, hogy nem a szülés módján múlik, hogy tökéletes lesz-e a kapcsolat köztük. Tudja, hogy tökéletes lesz, mert már most az!

Elegendő, hogy ha mindenki visszatekint a saját születési módjára és arra, hogy ez mennyiben határozta meg a szüleivel való kapcsolatát!

Ó. H.